A nagy kalad; Kapolcs

Itthon vagyunk.

Mögöttünk 11 fárasztó, de élményekben és tapasztalatban gazdag nap.

Rengeteg mesélni valóm van, bár tudnám, hogy honnan kezdjem. 

Talán az elejéről?

Az úgy kezdődött, hogy két iparművész lány, akik akkor még ismeretlenek voltak, megtaláltak a Meska boltomon keresztül (mert hogy nekem olyanom is van, csak még nem tudom, hogy kell ide felrakni :( ) és felkértek engem és egy  ékszerkészítő lányt, egy közös vásározásra. 

Gondolkodás nélkül mondtam igent, és csak áldani tudom a fejem, mert ha gondolkodtam volna, akkor biztos menekülök. Utólag viszont rém ciki lett volna visszalépni, így fejjel előre nekimentem a dolognak.

A nyári szünete a gyerekeimnek eddig arról szólt, hogy anya varr. Az időszámítás nálunk Kapolcs előtti és Kapolcs utáni. 

A dolog pikantériája, hogy még rengeteg megrendelésem volt a tanévzárás végén és az esküvői szezon kellős közepén. Az újonnan beérkezőket próbáltam  Kapolcs utánra csoportosítani, mint a gyerekeimet is, akik folyamatosan azt hallgatták, hogy; majd Kapolcs után. 

Unták. Untam én is saját magamat, illetve az állandó feszültséget a testemben és lelkemben. 

Azt sem szerettem -bár imádom a munkám-, hogy egy féle termékből többet, sőt több tucatot készítek, igaz más anyagból, más mintával, de mégis csak sorozatgyártásban.

Aztán elérkezett a nagy nap: július 23. péntek. Izgalom, bár már a lelkemben letisztáztam. Lesz ami lesz.

Annyi pozitív visszajelzés után is bizonytalan vagyok sokszor magamban. Bátortalanul indulok neki, mert kételkedem az eredményességben, illetve abban, hogy a munkám másoknak is tetszik, de aztán az élet igazol.

Ez most is így volt.

Okosan oldottuk meg a lányokkal a vásározást. Nem csak a költségeket osztottuk el, hanem a munkát is. 

Beosztottuk a napokat, mikor, ki dolgozik. Ez nagyon felelősségteljes munka volt, hiszen nem csak a saját cuccaidért felelsz, hanem a másik három ember munkájáért is, a pénzről nem is beszélve.

Sikerült jó pozícióból indulnom, szó szerint, mert valóban az induló napokat mi (szívszerelmemmel=férjemmel) oldottuk meg. Bár péntek délután mind a négyen ott voltunk, elrendezgettük a kis portékáinkat, ismerkedtünk a többiek munkájával és persze egymással. 

Szombattól hétfőig viszont már ketten vittük a standot.

Soha nem jártam még azelőtt Kapolcson, bár többször kerültem közel hozzá...

Fogalmam sem volt, hova megyek, mit tapasztalok. A szállásunk is az utolsó pillanatban rendeződött, a festői monostorapáti-i szőlőhegyen sikerült egy önálló kis házat bérelni, amivel annyi volt csak a gond, hogy az éjjel a hegyen tomboló szél aludni nem hagyott, mert folyamatosan azon járt az agyam, hogy vajon milyen kárt tesz az orkán a sátorban. 

Persze semmit, mert Kapolcs völgyben fekszik (jajj Fanni!).

Tehát elkezdődött a "munka". Szívből mondhatom, hogy mindannyian odatettük magunkat. Sajátunkként kínáltuk a másik portékáit is, vigyáztunk, hogy az udvart ellepő fehér por ne tegyen kárt az iparművész munkákban, az ékszerekben és persze az én kis kiegészítőimben sem, odafigyeltünk mindenre. 

Nagyon jó helyen volt a standunk, két oldalon bejárható udvaron. 

Az időjárásra sem panaszkodhatunk (nagyon), kaptunk hideget, meleget és némi esőt. Az mindenképp jó volt, hogy nem volt a második naptól kánikula, hanem igazi kiránduló idő, így tényleg jöttek a vásárlók. 

Szombaton, elleptek bennünket, szépek voltunk és színesek, mármint a kínálat, így folyamatosan meg sem álltunk. Leülni este 8-kor már nem volt érdemes, mert akkor a felállás veszélyét kockáztattuk volna. 

Estére elfáradtunk, gyors zunyi és ágyba dőlés. Éjszaka a tomboló szél, szem kipattan, szív kalapál, gondol, gondol, gondol. Jajj. Romokban a sátor? Benne a sok cucc! De nem. Megúsztuk!!! Huhh....

Aztán kedden megérkeztek a gyerekek. Édesanyám és legkedvesebb (egyetlen) sógórném a hóna alá csapta a csipet-csapatot és meg sem álltak Kapolcsig. 

A keddet édes nyolcasban töltöttük. Csavarogtunk Kapolcson, egy kicsit mi is beleszagoltunk a vásári forgatagba, majd egy kis kirándulás és az édes búcsú Anyuéktól.

 

Magunkra maradtunk. És nyaraltunk. Hat csodálatos napot töltöttünk a Balaton-felvidéken, néha visszaszagoltunk a vásárba, de rengeteget láttunk, sok élményt szereztünk (és a megkeresett kapolcsi pénzt elvertük :)) ).

Idén ez jutott nyaralásnak, de egyáltalán nem panaszkodhatunk.

Összességében azt mondhatom; nagyon jól tettem, hogy ebbe a kalandba belevágtam, és ha jövőre is adódik (csak rajtunk múlik) ilyen lehetőség, ismét gondolkodás nélkül megteszem.

 És a végén, mint az Oszkár-díj átadáson:

Köszönöm nektek lányok; Andi, Bicsi, Melinda (abc sorrend :)), hogy ezt a 10 napot "veletek" tölthettem!