Szeretem a virágkosaraimat. Szeretem, mert teljesen kikapcsol. Ő az igazi öröm munka. Színeket válogatok, kicsi pánikolok, száz fajta variációt kipróbálok, aztán a legjobb tudásom szerint nekiállok.
Így megy ez.
Néha elmerülök a gondolataimban, de olyan is előfordul, hogy valamelyik klassz sorozatomat nézem közben dvd-ről. Azért jó a sorozat, mert a harmadik epizódnál már pontosan tudom, hogy kinek ki a szinkronhangja, így pont úgy működik, mint egy rádiójáték.
Mint elődeinknél a Szabó család.
Csak hallgatom és kuncogok, vagy bőgök, mikor milyen reakciót vált ki belőlem a szentimentalizmusom. Hallgatom, és a kezeimre figyelek. Jól elvagyunk mi így hármacskán. A sorozataim, a munkám és én.
Most éppen a Grace klinika 6. évadja megy, de tavaly a karácsonyi időszakot a Két pasi meg egy kicsi-vel (szenzációs) vészeltem át. Megvolt már az Így jártam anyátokkal (ki ne hagyjátok!!!) is, és persze az örök szerelem a Szívek Szállodája (és itt jött elő újra a szentimentalizmus) Lorelai és Rory, Luke, Emili, Richard és a többiek. Munka közben ők is a családom.
Úgyhogy bíbelődős virágkosarak gyertek, csak gyertek, és én közben hallgatom Sheperd Dokit és Meredith-t.
