Nos, hol is kezdjem. Ááá ez nem jó. Teljesen mindegy, hogy hol kezdem, a május óta eltelt csendet már úgysem tudom bepótolni.
Annyi minden történt velem, velünk azóta, hogy bárhonnan indulnék, sok-sok oldalt teleírhatnék.
Ezért, csak röviden néhány igen fontos történés az elmúlt "csöndes" hónapokból.
Májusban még azt gondoltam, hogy most igen nyugis, pihis nyarunk lesz... Aztán az élet másképp döntött. Annyi munkát zúdított a nyakamba, hogy nem volt megállás. Ez nem panasz, inkább öröm, csak a pihenés maradt el.
Az első nagy megbízás egy ballagó osztály összes tanárának az ajándékcsomagját elkészíteni.
Aztán jelentkezett üzlet, hogy szívesen dolgozna velem, és volt rengeteg esküvő is az idén, így a
Meskán lévő fotóalbumomat kicsit törölni is kellett, mert felelőtlenül nem szívesen vállaltam volna be újabb és újabb albumot.
És akkor ott volt még Balatonszemes :o).
A képen ugyan éppen kompozunk Tihany és Szántód között, de előtte 3 napig a 8 fokban vásároztam Szemesen.
Készültem rendesen, de az időm véges volt, így kb. két hét ráfordítással indultam a nagy kalandra. Volt izgalom, sírás persze -már azon lepődnék meg, ha ez elmaradna :o)- és a végén elégedettség.
Ahhoz képest, hogy néha 8 fokban dolgoztam, és a három nap helyett másfél napot tudtam igazán árusítani, nagyon szerették a munkámat. Fura volt, hogy Balaton lévén a német turistákkal is számoltam, számukra is készítettem ajándéktárgyakat, de talán 3 vásárlóm volt külföldi. Utólag egyébként azt gondolom, hogy jobb volt így hűvösben és néha esőben, mert ha kánikula lett volna, a kutya felénk sem néz, így viszont mikor nem esett az eső, azonnal jött a nép. Egy szó mint száz, nagyon jól éreztük magunkat.
Amikor hazajöttünk elhatároztam, hogy lesz egy nap, amikor feldobom a praclimat az asztalra, veszek egy jó könyvet a kezembe és csak azt csinálom amit én akarok. Na ez a nap még várat magára....
Szemesen már sok megrendelést begyűjtöttem, és itthon is várt "némi" munka. No hajrá! Azt gondoltam, hamar végzek, csak néhány nap és végre pihi, de nem jött össze. A megrendeléseknek nem akart vége lenni (hála Istennek!!), én pedig folyamatosan csak mondogattam a gyerekeknek, hogy majd ez után, már csak ezt elkészítem, na már csak ezt, most már tényleg ez az utolsó.... és azóta is mondogatom.
Közben legnagyobb gyermekem felnőtt korba lépett, így az ő méltó ünneplése is közbeszólt, egy jó kis meglepetésbulival. Fantasztikusan sikerült, a meghívottak tudták tartani a szájukat, mindenki idejében megérkezett, felkészülten és mosolygósan. Sokat készültem rá, de megérte. Csuda klassz nap volt!
Ezután már a Budaörsi fesztiválra kellett koncentrálnom.
Bár tudtam, hogy kánikula lesz, és mivel ez volt az utolsó szünidei hétvége, gondoltam, hogy akinek csöpp esze van, még vízpart közelében tölti a napjait. Ez ügyben nem csalódtam. Tényleg ott voltak az emberek, vagy legalábbis Budaörsön nem. Ráadásul egy randa darázs belém is harapott rögtön a kipakolás alatt, ami nem lett volna még akkora dolog, ha történetesen nem vagyok allergiás rá... Volt aztán kalcium injekció, tabletta, ijedség, de némi Popej karral és egy hetes fájdalommal megúsztam a bulit.
A java még csak ezután jött. Mivel az egész nyár úgy robogott el mellettünk, hogy csak a munka frontján tudtunk helyt állni, így még szerveztünk egy két napos nyaralást Sátoraljaújhelyre. Rögtön a darázscsípéses szombat után indultunk, vasárnap reggel... Zemplén gyönyörű, de én a vasárnapot csak túléltem. Minden lépés, mozdulat, maga volt a gyötrelem, a fáradtság addigra már teljesen legyőzött. Ugyan kifelé mosolyogtam és próbáltam a gyerekek öröméből töltekezni, de befelé csak aludni, aludni és aludni volt kedvem. Ráadásul rögtön a Zempléni Kalandpark bejáratánál volt a szállásunk, így nem maradhatott ki semmi. Már vasárnap a libegőn töltöttük a délutánt. Tényleg majdnem az egész délutánt, mert basszus ez a leghosszabb pálya Európában! Egy óra volt az út föl és le!!! Képzelhetitek milyen egy akkut tériszonyosnak ez! Csak a gyerekek kedvéért, mondogattam magamban, és közben csendben az életemért imádkoztam.
Na ezen a képen éppen azt mondom Borimnak, miközben a darázscsípéses jobb kezemmel görcsösen kapaszkodom, hogy csináljunk úgy, mint aki baromira élvezi ezt a bulit, nehogy szó érje a ház elejét, mivel a 8 évesem anya génjeit örökölte, és csak némi zokogás után tudtuk a következő padba beültetni apájával. Jaj de nagyon kellett erőltetnem ezt a mosolyt. És bár megfogadtam, hogy lefele gyalog jövök, győzött a fáradság, így csendben, megadva magam a kényszernek, beültem visszafelé is... No azért másnap már csak a csapat 3/4-e ült be. Én a kedvenc magazinommal és egy finom kávéval vártam a visszajövőket. Csoda jó óra volt :).
Aztán ott volt még a bobozás, ami szintén nem az én világom, de csak azért, hogy megmutassam milyen hős vagyok, négyszer is lecsúsztam a két és fél kilométeres pályán! Nem mondom, hogy nem volt tele néha a gatya, de mint hős anya, aki felelősséggel tartozik az előtte ülő gyerekéért, teljesítettem a feladatot. Sajnos csak az utolsó napon derült ki, hogy Borim már egyedül is képes erre a feladatra. Sőőőőt! Mennyit spórolhattunk volna, anyagilag is és az én tapasztalásomban is :o).
És akkor itt a slusszpoén. Augusztus 30-án hazaértünk, és tudtam, hogy már csak egy egész napunk van az iskolai felkészülésre. Végül is, csak négy gyerekem megy iskolába.... Mi az nekem! És egy teljes egész napunk van! Hurrá!
Nyakamba szedtem a két "kicsit", megjártuk az összes környező várost, és délutánra 8 (!!!) pár cipővel, ünneplő szoknyával, blúzzal, harisnyával, tisztasági csomaggal és az összes rendkívül fontos felszereléssel hazaestünk.
Szeptember elsején pedig mindenki szépen, felkészülten és hulla fáradtan beesett az iskolájába. Én ugyan aznap még nem, de másnap délelőtt fejlövéssel aludtam másfél órát. Csendben, nyugalomban, édesen.
Ja, és azt elfelejtettem mondani, hogy persze az összes gyerekemnek az első héten volt az iskolai és a sport szülői értekezlete. Apa délutános volt :o)....
